MEGVÍGASZTALÓDÁS – MEGVIGASZTALTATÁS
„Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” 2Korinthus 1,3-4
Sokszor foglalkoztatott a kérdés, hogy mennyire múlik az egyes személyen, hogy mikor és hogyan vigasztalódik meg egy veszteség után. Mennyire a környezet, mennyire az Isten-hit, mennyire az elvesztett kapcsolat személyes értéke a meghatározó.
Arra jutottam, hogy másként kell erről gondolkodni. Az emberi utak körbe-körbejárnak, s nem vezetnek sehova. Nem tudunk vigasztalni. Nem tudunk megvigasztalódni.
A veszteség természetes része az életünknek. „Elveszítjük” a 2 éves korunk kedves selypítését, lehullanak a legszebb falevelek, a hatalmas gyermekkori ház, melyet emlékezetünkben őrzünk „összezsugorodik” felnőttkorunkra…
Abban látom a gyász-megélések hosszas elhúzódásának okát, hogy hibás szemléletmód határozza meg az életünket: A „levésből” áttértünk a „birtoklás”-ba, s ez egyre inkább képtelenné tesz arra, hogy bármit elengedjünk, hiszen az hozzánk tartozik, az valójában „mi vagyunk”. Becézzük, megszólítjuk az autónkat, családtagként tartjuk számon állatainkat, az állandó irathalmazban őrizgetjük a lejárt útlevelet, mert olyan ország pecsétje van benne, ahova már nem juthatunk el…
Gyűjtünk élményeket, képeket, tapasztalatokat, könyveket – felállítjuk a saját „bakancslistánkat” – azaz feltételhez kötjük a boldogságunkat. A lemondás rémként jelenik meg és félelemmel tölt el, értéktelenség érzését kelti bennünk. Az, hogy csak vagyunk, túlélünk, megélünk, belső tartásunk van, helytállunk – elfáraszt és magányossá tesz, az értelmetlenség érzésével tölt el.
A jelen érthetetlen: feldolgozhatatlan mennyiségű vé
lemény és kaotikusan szivárogtatott információ között sodródunk. A jövő kiszámíthatatlan: egyszercsak feltámad egy vírus, bármely helyen természeti katasztrófák sora következhet be, kapcsolatok jöhetnek-mehetnek, valakiről kiderül, hogy eddig hazudott nekünk és magának is – így egyedül a múlt biztonsága marad. Akármilyen – az már elemezhető.
Annyi mindent elvesztettünk az elmúlt száz év során – együtt is és külön is, hogy most minden „birtokolt javunk” egyben a biztonságos határt is jelenti. A bőrünk kiterjeszkedett az általunk szeretett javakra és emberekre. És már nem bírunk – s nem is akarunk – többet veszíteni. Bármely veszteségtől való félelemmel rá lehet venni minket, hogy hova szavazzunk, hogy vegyünk egy „nekünk való” ásványt, hogy megfelelő divatszínekben járjunk. Ez azért veszélyes, mert ha a megvigasztalódás = békesség, szépség, biztonság, kiteljesedés stb. helye rajtunk „kívül” van, akkor függő helyzetbe kerülünk ezektől a külső értékektől. És a reklámok, s az emberek megítélése eszerint alakul: légy kisimított, divatos, gazdag, hajlékony, s mindegy, hogy belül mi van, csak „látszódj olyannak, mint a többiek”…
Kell-e mások elismerése, a siker az életben való boldoguláshoz? Megállító a celebek kábítószerfüggősége és sokak korai halála. Azt üzenik, hogy a birtokolt javak épp nem betöltik, hanem kiüresíthetik a lelket. Mi történik, ha James Bond is meghalhat? Mi történik, ha elvesztem „szerelmem tárgyait”[1]? A „jelentéktelenné válás” félelme hatja át kultúránkat. Olyan vákuum keletkezik, mely mindent beszippant, ami csak „ígéretes”, semmi sem lesz elég…
Néhány hete arról a szóról beszélgettünk egy női bibliaórán, hogy ELÉG. Próbálgattuk, kinek mi jut eszébe erről a szóról. Voltak, akik bibliai verset idéztek, voltak, akik egy kifejezést használtak: „Elég volt!” Mert az elég az lehet pozitív és negatív felhangú szó is. Megelégelni valamit, vagy elégedettnek lenni nagy különbség.[2]
S bennem összekapcsolódott az elég szó a megvigasztalódással. Pál apostol egyik legkevesebbet olvasott levele a 2. korinthusi levél, mely sok gyötrődés, szívbeli szorongás, könnyhullatás között íródott. Nem parancs, vagy eligazítás csupán, nem himnikus imádságok és hitvallásrészletek megerősítő bizonyossága, hanem egy lélek vívódása. Vajon elég-e? Elég-e a szenvedése, elég-e az alázata, türelme? Elég-e már a magánya, a sokszoros bántalmazás, meg nem értés saját népe részéről és az üldöztetés, a megkérdőjelezés a saját maga által alapított gyülekezetek részéről? Pál kérdésére maga az Úr felel: „elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség álta
l ér célhoz.” (2Kor 12,9) Csak a kegyelem – sola gratia, ahogy a reformátorok vallották. Elég ma is?
Elég ez a boldogsághoz?
Elég ez a megvigasztalódáshoz? Elég a megváltás ténye? Elég a feltámadás hite? Tényleg csak az ő ereje kell, s elég, ha bevallom és vállalom hitetlenségem, erőtlenségem, kudarcaim, s a veszteség miatti fájdalmam? Mit tudott Márta Jézussal való találkozás előtt és mit utána? Mit tudott Lázár feltámasztása előtt és mit utána?[3] Egyedül az írás – sola scriptura – ami megmarad.
Mi vezet a megvigasztaltatáshoz? A „boldogmondások útja”[4] – megrendítően mély előrejelzése ennek a folyamatnak. Lelki szegények, sírók, szelídek, igazságra éhezők és szomjazók, irgalmasok, tiszta szívűek, békességet teremtők, szenvedők = az élet vesztesei. Akik épp belátták, hogy nem sokat tehetnek, valójában semmit. A megélt, a nem letagadott, hiány; a megélt és nem elrejtett fájdalom; a megélt és nem leplezett veszteség – a gyógyítható. Csak megfelelő helyen kell keresni. Ahol megtalálható. Akinél az ígéretek nem szavak, hanem tettek, akinél az erő nem öncélú, ahol az igazság mértéke az Isten által szabott régi törvény.
„A hit egy palló, melyről mindaddig, míg rá nem kell lépünk, nem tudjuk, hogy megtart-e a szakadék fölött.”[5] Csak hit által – sola fide. Egy régi képre emlékezem: egy Dél-Amerikai városban a földrengés után kisebb-nagyobb repedések osztották részekre a várost. Aki járkálni akart annak hóna alá kellett csapnia egy pallót, mert sosem tudhatta, hogy a következő lépésnél milyen mélység tátong előtte…
Gyakorolnunk kell a tudatos jelenlétet. „Együtt ülni, egymással, a betegséggel és a halandó voltunkkal anélkül, hogy engednénk a kényszernek, hogy bármely részét megoldjuk vagy megváltoztassuk.”[6] A vigasztalódás ára a fájdalom vállalása. Hogy fájhat. Hogy fáj. Hogy emberlétünk része a fájdalom. Ahogy C. S. Lewis filmjében hangzott a felejthetetlen mondatpáros: „A mostani boldogság a majdani fájdalom része.” – „A mostani fájdalom a majdani boldogság része.”
Minden csak átmeneti. A jelen megélése – annak akár nehéz, akár áldott része – vezet a jövő felé, vagy elakadunk a múltban. Az örökkévaló – a jelenlévő – Isten akiben, akivel együtt a vigasztalódás és vigasztaltatás a miénk. Ahogyan a HK 1 kérdés/felelet mondja: „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított. Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia. Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.”[7] = solus Christus.
SDG
Fodorné Dr. Ablonczy Margit
[1] RÉ: 276/3
[2] Révész Szilvia: Elég jó nő, Harmat, 2020 – könyvét ajánlom jó szívvel.
[3] Jn 11, 1-45
[4] Gyökössy Endre: A boldogmondások margójára, Korda, 2018.
[5] Wolterstorff, Nicholas: Korai sirató, Harmat, 2012, 103.
[6] Eger, Edith Eva: Az ajándék, Open books, 2020, 53.
[7] ÚRÉ, Kálvin kiadó, 2021, 898.