Mi a nagyszülők szerepe az unokák életében?
Kettéválasztanám a kérdést. Mi lenne a szerepe a nagyszülőknek, és többnyire mi lehet ma a nagyszülők szerepe? Hitem szerint az a jó, ha a szülő nevel, szeretettel és következetesen, és a nagyszülő ezt csupán őrző, védő szeretetével erősíti. Ahogy látom, ma ez nem így működik. Mintha megcserélődött volna e kettő, és mégsem. Voltaképpen egyik sem teljesül.
Lehet, hogy velem van baj, de folyton azt veszem észre, hogy nevelek, avagy nevelnék. Azt érzem, a mai gyerekek nem tanulnak meg tiszteletben tartani, mert őket tartják “tiszteletben”, nem tanulnak meg dolgokat (fáradozást), értékelni, megbecsülni, mert túl sok mindent kapnak készen. Magától értetődő számukra, hogy kérnek és kapnak, és nem tanulnak meg osztani, másra figyelni, másokat figyelembe venni.
Lehet, hogy az egyke (esetleg kettő), netán a házasságok ideiglenessége, összetettsége az ok? Vajon miért, hogy a szülő többet ad (vásárol), mint ami szükséges, meg, mint amit pénztárcája lehetővé tenne? Mintha semmi se lenne a helyén. A gyerekek ezért helytelenek. Olykor azt érzem, mi nagyszülők szerepünket vesztettük, mert az egyre későbben szülők egyszerre próbálnak szülők és nagyszülők lenni. Úgy látom, nem is szerepcsere, hanem valamiféle szerepvesztés az, amiben vagyunk. Azt hiszem, az én sokára született hatodik gyerekemnek én is egyszerre voltam az édesanyja és a nagymamája. Mentségemre szól (ha szól), hogy ő úgy növekedett, hogy már nem éltek se anyai, se apai nagyszülei.
Persze, mint mindig, vannak kivételek. Az én tizenegy unokám sem egyforma, és az én szerepem is, koruk szerint is, családonként is más, és más. És jó esetben két nagyszülőpár van az unokák körül, és még jobb esetben egyformán gondolkodnak, szeretnek, avagy nevelnek. Hogy a kicsik milyennek tartanak? Őket kéne kérdezni. Azt hiszem én voltam, avagy én vagyok az a “Mama”, aki mindig kész velük játszani, beszélgetni, velük alkotni, mesélni, de vannak feltételeim, és semmit sem érnek el nálam kunyerálással, vagy hisztivel.
Mire fognak emlékezni? A közös játékokra, a mesékre, amiket nekik találtam ki? Az “Aranyszívű boldog emberre”, akinek ők adták a nevét, pedig épp csak a szíve nem aranyszínű, ám szívének ajtaja adni nyílik, ha jól viselkednek? Nem tudom. De amire jó szívvel emlékeznek majd, az volt, ami ért valamit.
Dr. Michna Ottóné, Ablonczy Ágnes